„1526-ban újra mozgásba lendült a szultáni hadsereg. A magyar haderő most is lassan gyülekezett, a mozgósító parancsot csak akkor küldték szét, amikor a törökök már a határnál álltak. Szapolyai János erdélyi serege (körülbelül 15 ezer fő) a földrajzi távolság miatt nem tudott II. Lajos segítségére érkezni, és a cseh és német zsoldosok (8 ezer fő) is késve indultak. Az oszmánok júliusban betörtek az országba, elfoglaltak két erődítményt (Pétervárad, Újlak), majd augusztus közepén megkezdték az átkelést Eszéknél a Dráván. A II. Lajos vezette királyi sereg nehézkesen indult, elmulasztotta az átkelés megakadályozását, így a Dunántúlon, Mohácsnál kényszerült csatára.”
Az idézet a Nemzeti Köznevelési Portálon országosan elérhető, a 2020. évi új Nemzeti alaptanterv alapján középiskolások számára készített Történelem 10 okostankönyvben olvasható. A fenti bekezdés – de tulajdonképpen bármelyik, jelenleg forgalomban lévő, a hivatalos tankönyvjegyzéken szereplő középiskolai történelemtankönyvből választhatnánk hasonló példát – jól szemlélteti, milyen nehéz lebontani a mohácsi csatához kapcsolódó, évtizedek, sőt évszázadok alatt megcsontosodott értékítéleteket és történeti narratívákat. Az alapvetően eseménytörténeti leírás ugyanis következetesen olyan szóhasználattal él, amely a mulasztás, a szervezetlenség és a passzivitás képzetét erősíti, ezáltal pedig azt sugallja, hogy a vereség elsősorban a Magyar Királyság tehetetlenségének, késlekedésének és hibás döntéseinek következménye volt. Mit tanítsunk Mohácsról?
Szerző: Szaszkó Elek / Újkor.hu / 2026. augusztus 28.
